Volt vicces, komoly de olykor romantikus is.
Még is valamiért sosem tudtam befejezeni őket.
Egy idő után mind félbeszakadt még valahol a legelején.
Sosem értettem miért van ez így.
Hiszen oly sok történet megszületett már a világban, könyv vagy akár film formájában.
Ezeket is ki kellett, hogy találja valaki.
Csak ezeknek az megalkotói közt, és köztem az az egy a különbség, hogy ők mind kivétel nélkül befejezték a saját történetüket, miközben én képtelen voltam rá.
A kedvencem egy japán mangakától származik.
A címe: We Still Don't Know the Name of the Flower We Saw That Day. - Vagy röviden: AnoHana. -
Ez valahogy másképp hatott rám mint bármelyik amit eddigi életem folyamán megismertem, hiszen egy teljesen új értelmet nyer benne a barátság fogalma.
Itt látszik igazán, hogy mennyire fontos, tiszta és őszinte tud lenni az emberek iránti szeretet.
Ha valami szörnyű tragédia képes eltávolítani azoktól akik fontosak, akkor is az irántuk érzet szeretet és tisztelet sosem fog eltűnni.
És ha csak egyszer is de újra találkozunk ezekkel a személyekkel, pontosan azt az énünket adjuk majd mint amilyenek régen voltunk.
Mert a tudatalattink akaratunk ellenére cselekszik, és szinte reflex szerűen hívja alő régi, igazi énünket a szívünk mélyéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése